Michael Schumacher, a Forma-1 hétszeres világbajnoka az olasz nagydíj után bejelentette: az év végén befejezi versenyzői pályafutását. Aki nem követi figyelemmel a száguldó cirkusz eseményeit, nem rajongója ennek az őrületnek, azt ez a bejelentés nyilvánvalóan hidegen hagyja. Az elkötelezett Forma-1 hívők egy része megkönnyebbülten sóhajt fel: na végre. Szép számmal vannak azonban olyanok (e sorok írója is közéjük tartozik), akik úgy gondolják, kiemelkedő egyéniségét veszíti el a sportág, távozása nehezen betölthető űrt hagy maga után.

Elsődleges célunk nem az, hogy emléket állítsunk Michael Schumachernek. Azért írunk róla, mert úgy gondoljuk, van valami, amit meg lehet tanulni tőle. Ami óriási értékkel bír, akármivel is foglalkozzunk is. Ami alapvetően meghatározza személyes sikerünket. Ami minden kiemelkedő személyiség sajátja. Ez a valami tette (teszi) Schumachert egyedülállóvá a jelenlegi Forma-1 mezőnyében. Nem állítjuk, hogy ő a legtehetségesebb pilóta. Nem állítjuk, hogy nincsenek a pilóták között markánsabb egyéniségek. De abban, amit jelen hírlevelünkben szeretnénk kidomborítani, messze a többiek fölé magasodik.

Azok kedvéért, akik nem véresszájú rajongói e sportnak: az, hogy ő hétszeres világbajnok tudott lenni, elképesztő teljesítmény. A modern kor Forma-1-ében őt megelőzően a négy bajnoki cím volt a rekord, és már az is rendkívüli teljesítménynek számított. Hogyan tudta ezt véghez vinni? Technikai sportágról lévén szó, sok összetevőnek kellett klappolnia, óvakodnánk attól, hogy mindezt az ő személyes sikerének tudjuk be egyedül. De beszéljünk most csak a Schumacher faktorról!

Van vele kapcsolatban valami, ami könnyen szemet szúr. Bár több versenyt nyert, mind ahány versenyen a legtöbb ellenfele egyáltalán elindult, és a jó ég tudja, hány rekord fűződik a nevéhez, úgy tudott örülni minden győzelmének, mintha életében először keveredett volna fel a dobogóra. Meg is szokták vele kapcsolatban jegyezni, hogy sikerének ez a titka. Mi azonban egy lépéssel tovább megyünk és feltesszük a kérdést: hogy a rákba' tudta ezt megcsinálni? Hogy lehet tizenöt évnyi versenyzés után örülni a nyolcvanadik győzelemnek? Különleges adottság? Tulajdonképpen igen. De ne legyünk szemérmesek, rántsuk le a lepedőt a titokról!

Ő nem versenyzőként örült ennyire a győzelmeinek, hanem csapattagként. Ez a titok. Nem Michael Schumacherként ugrált a dobogón, hanem a Ferrari csapat tagjaként, a Ferrari csapat képviseletében. Ez az ő valódi titka. Valami hihetetlen mértékben tudta motiválni a csapat többi tagját. Ez az, amiben messze versenytársai fölé emelkedik. Megkockáztatjuk, vannak a mezőnyben olyan pilóták, akik tehetségesebbek, mint ő - de annyira motiválják a csapatot, mint Kiszel Tünde egy csoport filozófia szakos hallgatót.

Ássunk még mélyebbre! Hogyan motiválta a többieket? Itt az igazi titok! A kulcs a csapattagok fontosságának elismerése volt. Ez a lényeg, az esszencia, a bevezetőben beharangozott varázslat. Elismerni a másik fontosságát. Minden nagy vezető (nem autóvezető!) rendelkezik ezzel a tulajdonsággal. Nem is tulajdonságnak neveznénk ezt, inkább hozzáállásnak. Nem igényel különleges képességet, tehetségest, tárgyi tudást. Hozzáállást igényel. Mennyire tartjuk fontosnak a másikat? Mennyire éreztetjük ezt vele.

Azt a kígyó-béka kiáltóknak is el kell ismerniük, hogy Schumacher ezt valami zseniálisan csinálja. Amikor sikeres volt, mindig a csapatról beszélt. Arról, hogy milyen szenzációs munkát végeztek a szerelők, a mérnökök, mindenki. Ha nem volt sikeres, azt mondta, jobban kell igyekeznünk. De állandóan arról beszélt, hogy mennyire jó a csapat, és mennyit köszönhet nekik. Ezt az üzenetet közvetítette folyamatosan: A TÖBBIEK FONTOSAK.

Ezért tudott annyira örülni a győzelmeinek! Megkockáztatjuk, egyénként lehet, hogy már úgy unta volna, átlagpolgár a parlamenti közvetítést. Hurrá, megkapom a hetvenkettedik vázámat is. Ő csapattagként örült, az az öröm a csapatnak szólt! Profiként pontosan tudja, hogy a pályán nyújtott teljesítmény csak egy része a teljes képnek, és nagyban függ attól, milyen háttér áll mögötte. Az pedig nem (csak) pénz kérdése.

Mások fontosságának az elismerése. Ha szeretnénk jobban boldogulni, de könyökmunkában gyengék vagyunk, és nem okoz lelki kielégülést mások eltaposása - ez a recept. Hogyan valósítható ez meg? Szánalmasan egyszerűen. Közbejött valami, és késünk 10 percet a megbeszélt találkozóról - szóljunk oda telefonon! Tíz percet általában hajlandóak vagyunk várni. De ha figyelmeztetnek bennünket, akkor ettől fontosnak érezzük magunkat. Ne vegyük természetesnek a jó teljesítményt, ismerjük el, kicsit, nagyot egyaránt! A jó munka nem magától értetődő.

Nagyon sokat számít a megfogalmazás is. Mondhatjuk, hogy "nem az én dolgom". De azt is mondhatjuk helyette, hogy "a kollégám ebben sokkal jobban tud segíteni". Ugyanazt mondtuk, de hogy érzi magát az, akinek mondtuk? "Nem tartozik Rád!" helyett a "nem akarlak ezzel terhelni". "Szükségem van a...!" helyett "tudnál segíteni...?". Ez néhány példa, a lehetőségek végtelenek. Fontos figyelmeztetés! Ettől se kisebbek, se gyengébbek nem leszünk.

Nézzünk egy másik helyzetet! Valaki azt szeretné, hogy beszéljünk meg, de annyira tele van a fejünk minden mással, hogy képtelenek vagyunk odafigyelni rá. Hogy néz ki ebben az esetben a fontosság elismerése? Csak azért is meghallgatjuk? Nem-nem. Ha nem tudunk odafigyelni rá, azt úgyis észreveszi, és vajon fontosnak fogja érezni magát ettől? Mások fontosságának elismerése, ha őszinték vagyunk hozzájuk. Sokéves tapasztalatunk szerint az emberek vevők az őszinteségre, nagyban növeli a tolerancia szintjüket.

Akkor? Mondjuk meg, hogy "haggyá békén!"? Nem javasolnánk. Az őszinteség és a nyersesség nincsenek ám összenőve! "Figyelj, kérhetnék Tőled egy szívességet? (Az emberek imádnak szívességet tenni másoknak.) Visszatérhetnénk erre délután? Úgy érzem, most képtelen lennék igazán odafigyelni Rád, de látom, hogy ez a dolog fontos Neked, és tisztességtelennek tartanám, ha most csak tessék-lássék hallgatnálak végig". Nagyon kevés ember mondana egy ilyen kérésre nemet. Ha mégis, akkor nem volt szerencsénk: a Homo Egoisticus egy példányával állunk szemben. Vagy sürgős az ügy. :-)

Hosszan ragozhatnánk még, de úgy gondoljuk, a lényeg kiderült az eddig leírtakból. Mások fontosságának elismerése minden szempontból kifizetődő. Könnyebb lesz megszerezni az emberek egyetértését és együttműködését. Könnyebben kapunk tőlük támogatást. Kevesebb harc és veszekedés. De mindenekelőtt, mások fontosságának az elismerése egyfajta luxus. Ha önként, saját elhatározásunkból teszünk így, az pont olyan érzés, mint birtokolni valami drága, különleges és értékes holmit. Mások fontosságának elismerése nemesebbé tesz bennünket.