Ahogy mostanság körbetekintünk, kis országunk egyre kevésbé emlékeztet egy ötcsillagos wellness centrumra. Úgy is fogalmazhatnánk: ha valaki kihívást keres, nem kell sokáig keresgélnie. Mit nekünk vadvízi evezés, meg toronyból ugrás gumikötéllel! Lassacskán stratégiai játékot lehetne írni a szürke magyar hétköznapokból. Mi a ráknak ajánlgatunk hát ilyen körülmények közepette lazítást? Épp ezért. Úgy gondoljuk, van feladat bőven, minek nehezítsük a saját dolgunkat, ha nem muszáj, igaz?

Aktuális tanácsunk lényegét egy sztorin keresztül szeretnénk bemutatni. Bátran mondhatjuk, hogy bitang jó sztori, mert nem tőlünk származik, mi csak tovább adjuk, ahol tudjuk. Azért terjesztjük ekkora lelkesedéssel, hogy rámutathassunk egy, az emberi szellem természetével kapcsolatos törvényszerűségre és nem találtunk semmit, ami kézzelfoghatóbban és érthetőbben prezentálná, mint ez a kis történet, ami egyébként Vámos Miklóstól, az általunk igen nagyra becsült írótól származik.

Vámos Miklós tősgyökeres pesti, de gyerekkorában sok nyarat töltött egy kis faluban. A falu határában csörgedezett egy patak és a falubeli gyerekek megtanították kézzel halat fogni, merthogy akkor még olyan is volt a patakban. A technológia meglehetősen egyszerű volt: a "halász" letérdelt a patak partjára és berakta a kezét a vízbe, nyitott tenyérrel felfelé. Aztán csak várt. Egészen addig, amíg a kíváncsi hal oda nem úszott a tenyere fölé. Ekkor következett a technológia sava-borsa, veleje. A "halász" egyszerűen megfogta a halat és kivette a vízből. De! Ha megpróbálta hirtelen és gyorsan megfogni a halat, az úgy csúszott ki a kezéből, mint a vizes szappan. A titok az volt, hogy bármennyire is "akarta" a halat, lassan és nyugodtan kellett összezárnia a kezét!

Vámos Miklós elmondta, hogy ezt az alapelvet igyekezett követni egész életében. Nagyon sok mindent el akart érni, de semmit sem akart olyan nagyon. Próbált egyfajta laza nemtörődömséggel közelíteni a céljai felé, ugyanis észrevette, hogy ha görcsösen akarja őket, azok úgy ugranak el előle, mint a hal a kezéből.

Azt kell mondjuk, nagyon ráhibázott. Az emberi szellem valóban így működik. Minél keményebben próbálkozunk, annál nagyobb akadályokba ütközünk. Ez elsőre és másodszorra talán túlzottan misztikusnak tűnik, de ha megvizsgáljuk néhány példán keresztül, látni fogjuk, hogy nem az. Miért próbálkozunk keményen? Mert nehézségekre, ellenállásra számítunk. Ha pedig arra számítunk, meg is kapjuk őket.

Vegyünk egy vezetőt, aki valahogy "tudja", hogy a beosztottakat nagyon nehéz kontrollálni. Milyen lesz a hozzáállása munkatársaihoz? Bizonyosan antagonisztikus, ellenséges - többé-kevésbé. Mi lesz a munkatársak reakciója? A védekezés. Megkapja a vezető a nehézségeket, amire számított? De meg ám! Az már csak az Életnek az iróniához való vonzódását mutatja, hogy vezetőnk milyen következtetést fog levonni a történtekből? "Na ugye! Tudtam előre. Nem lehet bírni velük!"

Sokkal látványosabb példa a féltékenység, aminek természetesen semmi köze a szerelemhez, viszont annál több köze van az önértékeléshez. Szóval, barátunk azzal gyötri a kedvesét, hogy iszonyúan féltékeny és hihetetlen erővel próbálja egyben tartani kettőjük kapcsolatát. Mit fog eredményezni az erőfeszítése? Ez függ valamennyire a hölgy béketűrésétől, de szinte biztosra vehető a bukás. És az irónia? "A nőkben nem lehet megbízni!"

Vagy nézzük meg jelen korunk favorit népi játékát, a lé kergetését. Rugalmasan adoptálva Mózes mutatványát: miből tudnék pénzt fakasztani? Azok az emberek, akik könnyedén jutnak pénzhez, rendelkeznek azzal a közös nevezővel, hogy nem görcsölnek a pénzen. Persze a Kedves Olvasó most joggal hördülhet fel: akinek van, az nyilván nem görcsöl rajta! De ha nincs...?! Vagy nincs elég...?!

Nos, először is nincs így feltétlenül. Ismerünk olyan embert, akinek van pénze bőven, mégis - 1.400.-Ft látványos elpazarlásával bármikor előidézhetünk nála egy lábon kihordott infarktust. Ha pedig valaki kölcsön kér, ne adj Isten, jótékonykodásra próbálja rábírni, az legalább annyira elborzasztja őket, mint a családi sír feldúlásának a gondolata. Hogy ilyen embereknek is lehet sok pénzük, ne tévesszen meg bennünket. Rendszerint semmi másuk nincs.

Van azonban ismerősünk szép számmal, aki nem született gazdagnak, nem nyert a lottón, nem örökölt, szóval minden esélye adott volt arra, hogy tisztes anyagi gondok között élje le az életét. De nem ez történt velük, ma, ha nem is egyformán, de jómódúnak számítanak. Sunyi módon kifaggattuk őket és meg kellett állapítanunk, hogy van egy közös nevezőjük. Az, ahogy meggazdagodtak, teljesen eltérő, de mindannyiukra jellemző ez a fajta, a pénzzel kapcsolatos lazaság. Mindannyiukra.

De hogyan kell ezt csinálni? Hogyan lehet elérni ezt a "lazaságot"? Most jön a fekete leves. Először is, ezt nem "csinálja" az ember. Ez nem tevékenység, ez hozzáállás. Ez már borzasztóan megnehezíti a dolgot. De az igazán húzós része az, hogy nincs "hogyan". Nincs recept hozzá ("zárd össze a három ujjadat, dobjál sót a bal vállad mögé és közben ne gondolj egy citromra!". Egyszerűen "csak" lazának kell lenni. Nehéz? Időnként őrjítően az. Ám tudnunk kell, hogy a képesség bennünk van. Lehet, hogy mélyen elásva, de ott van valahol. Mindenkiben.

Ha valamiért, hát ezért érdemes ásni. Ha van képesség, amit érdemes fejleszteni, hát ez az. Semmi nem olyan értékes, semmi nem ad akkora biztonságérzetet, mint a kellően laza, derűs hozzáállás az élethez.