Ősi magyar kifejezés, az Árpád korból maradt ránk, azt jelenti: a kihívás napja. A napokban volt egy kis afférunk (a kínos részletekben most nem merülnénk el), ami kapcsán elgondolkodtunk a győzelem és a kudarc témájáról. Gondolkodásunk odáig fajult, hogy úgy döntöttünk: ez megérne egy hírlevelet, hátha olvasóink is okulnak belőle.

Az ember alapvetően győzni szeretne. Azt is mondhatnánk, hogy ez létezésünk célja. Lehet, hogy ez túl egyszerű nézőpont, de ez most trendi. Legalábbis ezt gondoljuk, ahogy végignézünk a televíziós műsorok toplistáján. Az Agatha Christie-féle bonyolultság ma már nem divat. Sokkal jobban szeretjük a Barátok közt letisztult vonalvezetését. Öt részre előre tudható, mi fog történni, így az sem katasztrófa, ha ki kell hagynunk egy hetet.

Mélyen szántó média-szociológiai (tekintélyes szó, akármit is jelentsen!) térjünk vissza eredeti témánkhoz, a győzelemhez és a kudarchoz. Szóval, mindenki szeretne győztes lenni, mégsem válik mindenki azzá. Ez persze magyarázható azzal, hogy győzni ott lehet, ahol vannak vesztesek is. Ez egyrészt nem feltétlenül igaz, másrészt, csak kevéssé vigasztalja azokat, akiknek nem sikerült. Mint az a műtét, ami 99%-os sikerességi mutatóval büszkélkedhet. Egyfelől bravúros teljesítmény. Másfelől az a beteg, aki az 1%-ot képviseli, hajlamos lesz csalódottá válni.

Min múlik a győzelem? Miért van az, hogy egyesek sokkal gyakrabban győznek, mint ahányszor kudarcot vallanak? Szerencséjük van, mi? Hát, a szerencsének egészen biztosan van szerepe, de első számú bűnbaknak kinevezni talán kicsit erős. De nézzük meg, mit gondol erről a kérdésről a téma egyik méltán elismert szakértője!

"Ahhoz, hogy megtanulj győzni, meg kell tanulnod veszíteni."

(Michael Schumacher)

Nos, a Forma-1 hétszeres világbajnokát lehet szeretni és lehet nem szeretni (mi speciel rajongunk érte, mint Győzike a rántott húsért). Egy dolog azonban vitathatatlan: lehet némi fogalma a győzelemről és a kudarcról. Így talán érdemes kicsit elmélázni a fenti mondaton.

Mit jelent az, hogy meg kell tanulnunk veszíteni? Azt, hogy sokszor veszítsünk? Persze, hogy nem. Hogyan fogadjuk a kudarcot vagy a kudarc lehetőségét? Veterán Forma-1 rajongók még emlékezhetnek a fiatal és némileg forrófejű Schumacherre és arra a japán nagydíjra is, ahol egy karambolt követően a pilóta átszaladt az intermezzo másik érintettjének bokszába, egy kemény realitás kiigazításra (konkrétan pofán akarta vágni David Coulthardot).

Mi a gond a kudarccal? A veszteség, amit okoz? Természetesen az is. Távol álljon tőlünk, hogy elbagatellizáljuk annak következményeit, amikor tönkremegy a vállalkozás, veszélybe kerül a család megélhetése, vagy valami ehhez hasonló történik. De ha eltekintünk a szélsőséges esetektől, felfedezhetjük, hogy a kudarcban nem a fizikai veszteség az, ami igazán fáj.

Nem volt igazunk. Ez a kényes pont. A legtöbb kudarc kiheverhető. Nap mint nap megdöbbenünk azon, mennyi mindent képes az Ember kibírni, honnan képes újra és újra felállni. Vagy épp ellenkezőleg, néha egészen kevés is elég ahhoz, hogy végérvényesen a földön maradjon. Ha képesek vagyunk a mögöttes okok legmélyére hatolni, azt fogjuk látni, hogy ez volt a döntő pont: mit kezdtem azzal, hogy nem volt igazam?

Könnyen belátjuk, hogy nem volt igazunk? Á, dehogy! Életek törnek derékba, házasságok rokkannak bele abba, hogy nem tudunk szembenézni azzal a ténnyel: tévedtünk. Vajon miért olyan nehéz kimondani azt a szót, sajnálom vagy azt, hogy ne haragudj? Mert ezzel azt kell beismernünk: nem volt igazunk.

Schumi szerint meg kell tanulnunk veszíteni. Ez gyakorlatilag annyit tesz, hogy meg kell tanulnunk szembenézni a "nem volt igazam" lehetőségével. Nem a kudarc okozza a problémát. Egy kudarc nyilván nem kellemes, de ha képesek vagyunk felismerni, hol tévesztettünk, mit kell másképp csinálnunk, akkor még a segítségünkre is lehet. A mondás szerint okos ember a más kárán tanul. Mi nem tennénk ennyire magasra a lécet. Ha a saját kárunkból képesek vagyunk tanulni, azzal már az élbolyba kerülhetünk.

Ahhoz, hogy belássuk, nem volt igazunk, erőre van szükség. Időnként szabályos csatát kell saját magunk ellen vívnunk. Egy dolog azonban biztos: ebben a csatában nagyon sokat jelent, hogy mennyire szeretjük azt, amit csinálunk, mennyire szeretjük azokat, akik körülvesznek bennünket és mennyire vagyunk barátságban önmagunkkal.

Amikor "Az ördög ügyvédje" című filmben a főhős kérdőre vonja a sátánt, hogy az miért tesz annyi rosszat az emberekkel, a sátán ezt válaszolja: én csak megkísértem őket. Övék a döntés, a szabad akarat.

Fontos, hogy igazunk legyen. De fontosabb, hogy jól menjenek a dolgaink. Időnként könnyebb valamit rosszul folytatni, mint szembenézni azzal, hogy nem volt igazunk. De ne hagyjuk magunkat! A szabad akarat erősebb!