Visszatérő probléma: hogyan motiváljam a munkatársaimat? Mit tegyek, hogy önállóbbak legyenek, hogy ne kelljen állandóan a sarkukban lenni? De időnként söprögethetünk a saját portánk előtt is. Hogyan ösztönözzem önmagamat? Mit kezdjek a hétfő reggelekkel? Azokkal a pillanatokkal (percekkel, órákkal), amikor legszívesebben hagynám az egészet, és azt kívánom, bárcsak másik életem lehetne?

Ha körülpislantunk, gyorsan felfedezhetjük, hogy a madárinfluenzánál lényegesen súlyosabb problémával állunk szemben. Nemtörődömség, közöny, fásultság szinte mindenütt. Szakmánk ártalmából kifolyólag akármerre járunk, azt figyeljük, hogyan viszonyulnak az emberek a munkájukhoz. Amikor pedig belebotlunk valakibe, aki láthatóan élvezi is, amit egyébként pénzért csinál, úgy csapunk le rá, mint Győzike a népszerűség lehetőségére. Nem akarnánk eltagadni annak tényét, hogy vannak ilyen emberek, szép számmal. A gond az arányokban mutatkozik meg. Minden ilyen felfedezettünkre x-en jutnak, akiknek már nemcsak a munka, hanem már az egész élet fáj.

Miért is dolgozunk? Hát pénzért, nem? Többségünk legalábbis. Abból élünk, nem? Az élet pedig nem olcsó. Elég csak belegondolni abba, mibe kerül egy átlagos család számára a húsvéti projekt. Három nap! Csak enni- és innivaló! Lehet, hogy mégis érdemes lenne elmélyedni a fénnyel történő táplálkozás rejtélyeiben? Persze az sem lenne megoldás. Mihelyt elkezdenénk tömegesen rászokni, tuti, hogy azonnal fizetőssé tennék.

Szóval, azért dolgozunk, hogy legyen miből megélnünk. De várjunk csak! Az életünk nagy részét munkával töltjük! Tehát azért dolgozzunk, hogy éljünk és azért élünk, hogy dolgozzunk... Itt valami nem stimmel. Nem is. Hiba került a gépezetbe. Úgy hívják, hogy pénz. A pénz az oka minden rossznak, az élet megrontója, maga a sátán. Különben sem boldogít.

Tényleg a pénzzel van a probléma? Persze, hogy nem. A probléma a nézőponttal van. A pénz egy eszköz, aminek csak annyi a feladata, hogy megkönnyítse az életünket. Amíg eszerint kezeljük, semmi gondot nem okoz. Hanem amikor céllá válik! Akkor teszi be a patáját Lu-Ci-Fer az ajtón! Klasszikust idézni nem szégyen, úgyhogy nézzünk is egy idevágó elmésséget!

"A pénz fontos a világban. De ez a gépezetnek csak kenőanyaga, és nem a motorja. Egy olyan társadalomban, amely elvesztette hazaszeretetét és büszkeségét, a pénz a fő motiváció. Igaz, hogy az ember pénz nélkül bajban van, és pénz nélkül lenni bűn a társadalom szemében. De talajra is szükség van, hogy álljunk rajta, és mégsem mondható, hogy a talaj az élet elsődleges motivációja lenne. Tehát a pénz csak eszköz, egy üzemanyagtartály. Csak ESZKÖZ valaminek az elvégzéséhez. De önmagában nem helytálló cél." - L. Ron Hubbard

Hát, ezt magunk sem írhattuk volna szebben. Nagyon igaznak és nagyon aktuálisnak érezzük e sorokat. Jól megfigyelhető, hogy azok az emberek, akiket elsősorban a pénz hajt, valóban elveszítették a büszkeségüket. Ha valaki nem büszke a munkájára, nem fogja jól végezni. Ha nem végzi jól, nem lesz rá büszke. Ördögi kör, nem igaz? De mit tehetünk vezetőként? Esetleg mit kezdjünk saját magunkkal?

Nagy probléma? Nem kicsi. Nem is vállalkozunk rá, hogy teljes körű megoldást adjunk. Azt a műfajt nem hírlevélnek, hanem könyvnek hívják. De megkíséreljük megvilágítani a két alappillért.

Az egyik az elismerés varázsa. Az elmúlt néhány évben több száz, kisebb-nagyobb cég vezetőjével beszélgettünk el a gondjaikról. Legtöbbjük saját magától is felismerte, hogy az embereket nem lehet pénzzel motiválni. FIGYELEM! Ez nem jelenti azt, hogy a pénz hiánya ne törné le a munkakedvet! De pénzzel nem lehet motiválni. Ez vastörvény. Következetességében és kérlelhetetlenségében vetekszik a gravitáció törvényével. Próbáljuk csak ki: Menjünk fel egy toronyház tetejére, álljunk ki a tető szélére, majd egy kellően dacos arckifejezéssel vessük magunkat a mélybe! Közben erősen koncentráljunk arra, hogy a gravitáció valójában nem létezik. Az igazán elszántak hangosan kiabálhatják is. Attól tartunk, hogy sem egyik, sem másik nem befolyásolja jelentősen a gyakorlatunkra kapott átlagpontszámot. Elnézést.

Az embernek szüksége van az elismerésre. Azért van rá szüksége, mert ha elismerik a munkáját, akkor büszke lesz rá. Ha büszke lesz rá, akkor jobban fogja végezni. Ez annyira egyszerű, hogy Windowson edzett elménk nem is akarja elfogadni. Ami igazán hatásos, az nem lehet ennyire egyszerű! Nem áll szándékunkban, hogy egész napra elrontsuk a Kedves Olvasó szájízét, mégis azt kell mondanunk: de igen. Az igazán működőképes dolgok egyszerűek.

Ha jobb munkát várunk a munkatársaktól, ismerjük el őket! Nekünk nem kerül semmibe, ellenben messze jövedelmezőbb befektetés bármelyik értékpapírnál. És nem olyan borzasztó ám. Esetleg nehéz elkezdeni, ha eddig nem éltünk vele, de gyorsan belejövünk, mint kiskutya az ugatásba. Aztán csak figyeljük meg, hogyan befolyásolja ez munkatársaink büszkeségét! Ha pedig igazságérzetünk berzenkedni kezdene ("De hát azért fizetem, hogy jól végezze a munkáját!!!"), nos, erre annyit tudunk mondani: igen, ez igaz. De vessünk csak egy sanda pillantást a multikra, ahol ebből a filozófiából gyakorlatilag vallást kreáltak! A magunk részéről sok mindent irigyelünk a multiktól, de az általában ott uralkodó morált és csapatszellemet nem annyira.

HA ELISMERJÜK A MUNKATÁRSAKAT, BÜSZKÉK LESZNEK. HA BÜSZKÉK LESZNEK, JOBBAN VÉGZIK A MUNKÁJUKAT.

Bizalmasan megsúgjuk: ezt saját magunkra is alkalmazhatjuk. Képesnek kell lennünk a munka elvégzése után egy lépést hátralépni és azt mondani: ez igen.

Azt mondtuk, a megoldásnak két pillére van. Az egyik az elismerés. Hogy mi a másik? Ezt csak legközelebb áruljuk el. Addig gyakoroljuk az elismerést!