Miért van szükség vezetőre? Miért nem egy olyan világban élünk, ahol mindenki tudja, mi a dolga és mindenki végzi is a dolgát? Anélkül, hogy bárki is számon kérné, ostort csattogtatna a háta mögött vagy folyamatosan buzdítaná?

Hááát.... nem könnyű kérdés. Mindenesetre vesszük a bátorságot és megpróbáljuk megválaszolni. Nem ígérjük, hogy minden igényt kielégítő válasz lesz, de ha egy kicsit tisztul a kép, akkor már megérte.

Az elmúlt egy-két hónapban több munkatárs-felvételben közreműködtünk tanácsadóként. Minden egyes jelöltnek feltettük (többek között) ezt a kérdést: mi a célja az életben? A válaszok szinte 100%-ban megegyeztek egymással. Biztonság. Biztos megélhetés, biztos anyagi háttér, biztos munkahely. A megfogalmazás változott, de a kulcsszó nem. Biztonság. Ennél konkrétabban megfogalmazott célt nagyon ritkán hallottunk.

Mielőtt tovább mennénk, szeretnénk leszögezni, hogy ezzel az égvilágon semmi baj nincs. Bizonytalan, kiszámíthatatlan, időnként meglehetősen kegyetlen világban élünk. Megkockáztatjuk, talán még kegyetlenebb, mint száz vagy kétszáz évvel ezelőtt. Ez elsőre talán nem annyira egyértelmű, mert ha felületesen szemléljük a dolgokat, a szociális máz elfedi a valóságot, de ebbe most nem mélyednénk bele.

Tehát az emberek biztonságra vágynak. Ez mellesleg megmagyarázza, miért tűrnek el időnként igencsak embertelen bánásmódot is. A biztonság két dolgot jelent. Jelenti egyrészt a túlélést. Akkor vagyok biztonságban, ha biztosított a túlélésem. Mondjuk, van egy fix havi fizetésem, tehát tudom, hogy a jövő hónapban is lesz miből kifizetni a számláimat és eltartani a családot.

Ám a biztonság jelent még valamit, ami időnként nagyobb fontossággal bír, mint a túlélés. Kiszámíthatóság. Lehet, hogy borzasztó körülmények között dolgozom és a megbecsültségem mértéke vetekszik a kóbor kutyáéval. De a tudat, hogy holnap ugyanilyen rossz lesz, még mindig elviselhetőbb, mint a bizonytalanság. Lehet, hogy ha felmondanék, találnék egy jobb állást, ami magasabb szintű túlélést biztosítana. A rosszabb, azonban biztosabb életkörülmények ez emberek számára elfogadhatóbbak, mint a jobb, de bizonytalanabb kondíciók.

Kerülő úton ugyan (két pont között legrövidebb út a járható), de megválaszoltuk a címben feltett kérdésünket. Vezetőre azért van szükség, mert biztonságot ad az embereknek: tennivalót, elfoglaltságot, illetve fizetést.

Tesz azonban még valamit, ami sokkal alapvetőbb, ami a vezetői munka lelke. Célt ad az embereknek. Talán úgy tudnánk szemléltetni a helyzetet, ha azt mondanánk, emberünk a sivatag közepén áll és csak egy dolgot tud: ki akar jutni a sivatagból, arról azonban fogalma sincs, merre induljon.

Ekkor jelenik meg a vezető és azt mondja: erre megyünk, mert úgy kijutunk a sivatagból. Azaz mutat egy irányt, amerre emberünkkel elindulhat. Így hát elindulnak. Az emberek többsége azonban nem nagyon kitartó, gyorsan elbátortalanodik, elveszíti a motivációját, megpróbál másfelé menni és időnként még a vezető ellen is fordul.

A vezetőnek tehát van két további feladata. Egyrészt újra és újra meg kell erősíteni a célt emberünk szeme előtt. Meg kell értenünk, hogy egy cél nagyon törékeny jószág, mivel még nem értük el, azaz még nem létezik. A dolgozó, ha magára lenne hagyva, már rég feladta volna a cél követését. A vezető az a személy, aki ott tartja a célt, azáltal, hogy újra és újra megerősíti.

Nem elég egyszer elmondanunk, mi a cél. Dolgoznunk kell azon, hogy a munkatársaknak mind nagyobb és nagyobb realitásuk legyen róla. Csak így tudjuk megőrizni, fenntartani, illetve növelni a hajlandóságukat.

Ahhoz, hogy valakit az úton tartsunk, a célon kívül szükség van korlátokra is. Ezeket a korlátokat nevezzük szabályoknak vagy irányelveknek. Az irányelvekkel kapcsolatban két alapszabály létezik:

• Létezniük kell. Bármilyen irányelv jobb, mint a semmilyen irányelv. Ha nincsenek irányelvek, kaphatunk például egy vidám, vásári forgatagot, de nem kapunk előrehaladást.
• Az irányelveknek a cél elérését kell elősegíteniük. Ha az emberek nem hajlandóak követni egy irányelvet, az vagy azért van, mert nem segíti a cél elérését, vagy azért, mert nem értik, hogyan segíti azt.

Vezetőként így, a millió egyéb feladatunk mellett, ezt a két dolgot kell megvalósítanunk, mert ez az alapja minden másnak. Tegyük világossá a célt, fogalmazzunk meg ésszerű irányelveket és tartassuk be őket. Néhány kérdés, segítségképpen, a megvalósításhoz:

• Én magam tisztában vagyok-e egészen pontosan a céllal (célokkal)?
• Tisztában vagyok-e a megvalósítás módjával, azaz van-e kidolgozott tervem a cél(ok) elérésére?
• Tisztában vannak-e a munkatársaim ezekkel a célokkal?
• Tisztában vannak-e a munkatársaim azzal, hogyan fogjuk megvalósítani a cél(oka)t?
• Vannak-e világosan megfogalmazott (nem baj, ha le vannak írva) irányelvek, amelyek elősegítik a cél(ok) elérését?
• Ismerik-e a munkatársak ezeket az irányelveket?
• Értik-e a munkatársak, hogy milyen módon segítik elő ezek az irányelvek a megvalósítást?

Első ránézésre is szembetűnő, hogy ez bizony nem kevés kommunikáció. Rövid távon kényelmesebbnek tűnhet az "ez a dolgod, csináld, ha nem tetszik, el lehet menni" típusú megközelítés. Sokéves tapasztalatunk alapján azonban azt kell mondanunk, ne engedjünk a csábításnak, mert hosszú távon rengeteg kínlódástól kíméljük meg magunkat, ha dolgozunk a fenti kérdések megválaszolásán és a felvetett feladatok megoldásán.

Sziklaszilárd és megingathatatlan az a nézőpontunk, hogy a kommunikáció nem kiadás, hanem befektetés. MINDEN esetben megtérül. Hogy mennyire jó a megtérülés mértéke, az attól függ, milyen ügyesen fektettünk be, de mindig megtérül.

Végkövetkeztetés: ha növeljük a munkatársak realitását a célokról és a feladatokról, növekedni fog a hajlandóságuk, hogy dolgozzanak (ez természetesen a jó szándékú többségre igaz, mindig lesznek emberek, akikkel nem érdemes kínlódni). Ez vastörvény.

Reméljük, hogy tudtunk segíteni. Sok sikert!