Ez az ütés már önmagában elegendő volt ahhoz, hogy megroggyanjak. De ami ténylegesen padlóra küldött, az a MAL Zrt. tulajdonosainak közleménye volt, mely szerint nekik fogalmuk sem volt arról, hogy a gát ilyen rossz állapotban van, őket senki nem tájékoztatta.

Akkor most gondolkodjunk! Mindössze két lehetőséget látok: vagy hazudnak, és pontosan tudták, mi a helyzet, vagy tényleg nem tudták. Őszintén szólva nem tudom eldönteni, melyik a rosszabb. Az, ha emberek agyát ennyire elborítja az extra profit által kiváltott mámor, vagy az, hogy olyanok, akik potenciálisan ennyi ember életét tudják tönkretenni, ennyire bután hanyagok. Az első ugyan vérlázítóbb, de a második engem személy szerint jobban megrémít.

Ám akár így van, akár úgy, ami történt, az szívettépően látványos példája a rövidlátásnak. Lajos barátom (aki a pénzügyi tanácsadók kimondottan szimpatikus csoportjához tartozik) mindig elmondja, milyen nehéz rávenni az embereket arra, hogy gondoljanak a jövőjükre. Olyan esetben persze, amikor a jelen túlságosan is fenyegető, ez érthető. Ha minden erődet lefoglalja az, hogy MOST gondoskodj a családodról, nem nagyon lesz energiád a jövőn elmélkedni.

De mi van a sokmilliárdos profitot termelő nagyvállalatokkal? Esetükben nehéz lenne a vaksiságot a jelen számlájára írni. Mi történt volna a MAL Zrt. tulajdonosaival, ha pár milliárddal kevesebbet keresnek? Nem arról beszélek, hogy ingyen dolgozzanak vagy osszák fel a vagyonukat a szegények között. De ha 80 milliárd helyett beérték volna hetvennel, akkor Kolontáron a múlt hét épp olyan szürkén unalmas lett volna, mint az összes többi.

Igazából arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az elmúlt hónapok eseményei megmutatták, mennyire törékeny az az illúzió, amit biztonságként szokás emlegetni. Elég egy természeti vagy emberi gondatlanság okozta katasztrófa, és kénytelenek vagyunk rádöbbenni, mennyire gyengék és kiszolgáltatottak vagyunk, mennyire nem tudjukfüggetleníteni magunkat a környezetünktől.

Hetesi Zsolt, az ismert fizikus, aki már évek óta kongatja a vészharangot, nem győzi hangsúlyozni: egy szakadék felé tartó úton robogunk, és lassan elhagyjuk az utolsó elágazót is, ahol még letérhetnénk róla. Túl pesszimista? Talán igen. De a magam részéről utálnám, ha egy hollywoodi katasztrófafilm forgatókönyvében végeznénk, ahol egészen addig senki nem hisz a hibbant tudósnak, amíg rájuk nem szakad az ég.

Meg kell tanulnunk messzebbre nézni, meg kell tanulnunk rövid távú nehézségeket vállalni azért, hogy egyáltalán legyen hosszútáv. Ha nem törődünk a környezetünkkel, egymással, a jövővel, akkor egy napon azzal kell majd szembesülnünk, hogy nem a híradóban nézzük mások katasztrófáját, hanem átéljük. Talán nem vörös iszap, talán nem árvíz, de a természetnek rengeteg dobása van.

Izgalmas és vérpezsdítő élmény hazardírozni, de jobb, ha észben tartjuk: a kaszinók azért tudnak létezni és virágozni, mert legyél bármennyire is szerencsés, végül mindig a bank nyer. És tönkretenni a világot, ahol élünk, nem ugyanaz, mint elrulettezni a zaciba vágott ezüst étkészlet árát.

A hülyeség korát éljük. A kijelentés nem tőlem, hanem New Orleans hősétől származik, aki a Katrina hurrikán pusztítása után több, mint 100 ember életét mentette meg egymaga. Ezt a címet viseli egyébként egy dokumentumfilm is, ami talán az utolsó lehetőségünkről szól. Szívemből ajánlom, hogy nézd meg, de készülj fel: valószínűleg nagyon szomorú leszel majd.

(Szabó Gábor)

 Ha tetszett a cikk, segísd azzal a munkánkat, hogy tovább küldöd barátaidnak! Azt is szívesen vesszük, ha megírod a véleményedet.