Kezdjük az élménybeszámolóval! Akik ismernek személyesen, akik voltak már előadásomon, tréningemen, azok tudják, hogy látás terén kihívásokkal küszködök. Nem rövidlátásról van szó, hanem egy betegségből fakadó, nagyfokú látásvesztésről. Valójában azt mondhatjuk, hogy inkább csak sejtettem, mint láttam. Ebből születtek vicces és kevésbé vicces jelenetek, de úgy ahogy elvoltam, mert ha némi segítséggel is, el tudtam végezni a munkámat. Tudtam előadásokat tartani, tudtam cikkeket írni, fel tudtam tenni őket a honlapra, és ki tudtam küldeni a hírlevelet.

Aztán ez év elején a helyzet megváltozott. Szívesen írnám, hogy pozitív irányban, de nem. Az állapotom tovább romlott, és eljutottam arra a szintre, amikor már gyakorlatilag semmi nem különböztet meg attól, hogy teljesen vak legyek. Ez pedig magával hozta azt, hogy a számítógép, amire aféle utolsó mentsvárként tekintettem, kitagadott, és bármennyire is akartam, már nem voltam képes elvégezni a feladataimat.

Furcsa állapot ez. Furcsa érzés kimenni az udvarra, és a sötétbe bámulni, holott tudod, érzed, hogy süt a nap. Furcsa érzés a monitort fixírozni, és jobb napokon is csak felismerhetetlen fehér foltokat látni rajta. Időre van szükség, míg az ember ezt feldolgozza. Esetemben kb. nyolc hónapra. Ami nem azt jelenti, hogy végeztem vele. A letargián vagyok túl. És hát az élet sem akart megállni, the show must go on, ahogy a halhatatlanok énekelték.

De ezt nem azért írtam le, hogy sajnáltassam magam. Sajnálatból kaptam eleget, főleg saját magamtól. Azért írtam le, hogy megértsd: nem passzióból tűntem el. És azért írtam le, hogy elhidd: amikor kitartásra biztatlak, amikor azt mondom, fel a fejjel, nem valamiféle zsiráflábú ló hátáról osztom az észt. Ugyan nem pályázhatok a világ legnehezebb sorsú embere címre, de a többség problémáival szívesen cserélnék.

Ennyit a kitárulkozásról, nézzük a tanulságot, amivel sokkal többre mész, mint a jajveszékkel. Az elmúlt hónapok okán sok időt töltöttem azzal, hogy válaszokat találjak, hogy ráleljek valamiféle fogódzkodóra, amitől az élet kevésbé emlékeztet mocsárban futásra. Amit végül találtam, az annyira egyszerű, annyira alapvető volt, hogy sokáig nem is tulajdonítottam neki kellően nagy jelentőséget. Pedig kellett volna. Annyira fontos, hogy ki is emelem:

AMIKOR AZ ÉLET NAGYON KÜZDELMESSÉ VÁLIK, AZ MINDIG AZÉRT VAN, MERT SZEM ELŐL TÉVESZTETTED A CÉLODAT.

A hangsúly a „nagyon” és „mindig” szavakon van. Vagyis természetesen küzdeni akkor is kell, amikor az ember célon van. De ha a létezésed egyre inkább a „kínlódás”, „vergődés” és „kapálózás” szavakkal írható le, akkor biztos lehetsz benne, hogy valahol, valamikor a nagy küzdelem során szem elől tévesztetted az eredeti célodat. Megmutatom, hogyan működik a dolog.

Amikor kitűzöl egy célt, az automatikusan hoz magával nehézségeket, akadályokat, amelyeket le kell küzdened ahhoz, hogy elérhesd a kitűzött célt. A kis célok kisebb, a nagy célok nagyobb nehézségeket hoznak magukkal. Ez önmagában nem baj, hiszen a nehézségek leküzdése teszi a célt értékessé, és a nehézségek leküzdése a legfőbb forrása annak az érzésnek, amit boldogságként szoktunk megélni. Ha egy cél elérése semmilyen nehézségbe nem ütközik, akkor azt nem is fogod sokra becsülni. Valójában célként sem gondolsz rá, legfeljebb elvégzendő feladatként.

Ezért kellenek a nagy célok és kellenek a nagy akadályok is. Gyakran megesik azonban, hogy a küzdelem hevében elfeledkezünk arról, mi is volt az eredeti célunk, és már nem tudunk másra gondolni, csak az akadály, a nehézség legyőzésére. Ilyen az, amikor valaki már csak a pénzre, csak a munkára, csak a vállalkozás nehézségeire tud gondolni. Az akadály, a nehézség leküzdése szép lassan átvette az eredeti cél helyét és fő céllá változott.

De mit mondtunk az előbb? Ha lesz egy célod, lesz akadály is hozzá. Így, ez az eredetileg akadálynak induló, de menet közben céllá változó valami  újabb akadályokat, újabb nehézségeket hoz az életedbe. És megtörténhet, hogy az egyik ilyen annyira leköti a figyelmedet, hogy megfeledkezel az „eredeti” célodról, és lassan ennek a leküzdése válik céloddá.

Ez a folyamat egy zsugorodó állapotot eredményez, olyan, mintha elkapna egy örvény, ami egyre lejjebb és lejjebb húz. Két, egymással szorosan összefüggő tünete van: egyre nehezebbnek érzed az életet és egyre kevesebb kedved van küzdeni. A magyarázat adja magát: a lendületed, a motivációd az eredeti célodból táplálkozott, és ahogy elkezdesz „leragadni” a másodlagos, harmadlagos, meg akárhányadlagos céloknál, úgy fogy el az életerőd.

A példa kedvéért vegyünk valakit, akinek az a célja, hogy jól akar élni. Az egyik kézen fekvő nehézség e céllal kapcsolatban, hogy ehhez sok pénz kell, emberünknek pedig nincs. Ezért ráveti magát a problémára, és szépen lassan eljut abba a tudatállapotba, amikor már csak az lebeg célként a szeme előtt, hogy sok pénze legyen. De persze nehézségekbe ütközik, esetünkben a legfőbb nehézség legyen a felesége, aki emberünk szerint túl negatív. Így nekilát, hogy átnevelje az asszonyt. Hamarosan nem is tud másra gondolni, de persze ott az új nehézség: a felesége az anyós befolyása alatt áll. A folytatást, gondolom, már sejted.

Ez most egy erősen felpörgetett példa volt, ez a folyamat legtöbbszőr egy egész életen át tart, és talán a lassúsága miatt nem annyira feltűnő. De ettől még ott van. Pszichológusok gyakran alkalmazzák azt a trükköt, hogy amikor valaki epekedik egy célért, akkor megvizsgáltatják, mit is akar valójában elérni vele. És azzal? És azzal? És nem ritka, hogy ötödik, hatodik „mélységben” találják meg azt, amire az illető ténylegesen vágyik.

Mi a megoldás a fenti problémára? Szerencsére, az életerő sosem veszik el véglegesen, csak olyan mértékben, amilyen mértékben a cél veszni látszik. Ha vissza akarod nyerni a lendületedet, fel kell támasztanod a célodat. Ennek legegyszerűbb módja, ha a fent leírt folyamatot megfordítod. Próbálj meg az aktuális célodra úgy tekinteni, mintha az egy leküzdendő akadály lenne! Milyen célhoz kerülnél közelebb, ha sikerülne túljutni rajta? És ha az a következő cél is csak egy leküzdendő akadály? Azon túl milyen cél várna? Ezt addig kellene folytatni, amíg az életerő el nem kezd bizseregni benned. Nem tudom garantálni a sikert, de egy próbát megér.

Ettől persze még a nehézségek nem fognak eltűnni. Viszont nem is érzed majd őket annyira nyomasztónak. És még valami: ha rájössz, hogy a nehézség mögött, amit eddig célként kezeltél, mi a valódi célod, akkor arra is rájöhetsz, hogy egy leküzdhetetlennek látszó akadály még nem kell, hogy a célod feladására kényszerítsen. Legfeljebb arra, hogy másik útvonalat keress hozzá.

Sok sikert!

 (Szabó Gábor)

 Ha tetszett a cikk, segísd azzal a munkánkat, hogy tovább küldöd barátaidnak! Azt is szívesen vesszük, ha megírod a véleményedet.