Szóval miért is nyomasztanak minket a múlt kudarcai, fájdalmai, sérülései? Ez két okból is megér egy virtuális istentiszteletet. Egyfelől manapság bőven kijut sanyarból és keservből az átlag Homo Hungaricusnak (övezze mély tisztelet és sárga irigység azokat, akik a kivételt képezik). Vagyis ha lenne recept, ami csapásállóvá teszi az embert, annak lenne némi értéke.

Másfelől – ez adott okot a vizsgálódásra – vannak emberek, akiket egyszerűen nem lehet megtörni. Jöhet bármilyen vész, csapás, személyes apokalipszis – lehet, hogy kicsit sirdogálnak, lehet, hogy kicsit vérezgetnek, de eltelik némi idő, és láss csodát! Már megint úgy vigyorognak, mint egy betépett őrkutya. Mi a titkuk?

Bár a Czeizel doktor vezette Genetológia Egyház töretlen lelkesedéssel próbál gyakorlatilag mindent a génekre fogni, ebben az esetben mellévernének a cimbalomnak. Bármennyire is kényelmes lenne velünk született, örökletes adottságként diagnosztizálni a gyűrhetetlenség képességét, az igazság már megint odaát van. Konkrétan a fejünkben. Nem feszítem tovább a húrt, jöjjön a kíméletlen magyarázat!

A MULTBAN ÁTÉLT FÁJDALMAS ESEMÉNYEK ÉS TAPASZTALATOK OLYAN MÉRTÉKBEN HATNAK RÁNK A JELENBEN, AMILYEN MÉRTÉKBEN HIBÁZTATUNK ÉRTÜK VALAKIT.

Nem tudom, látszik-e a betűkön, de a fenti mondatot nagyon behúzott nyakkal írtam le. Tartok tőle, kapok érte hideget-meleget, de vállalom. Vállalom, mertha ezt a békát le tudod nyelni, Kedves Olvasó, akkor nagyon sokat tettél magadért.

Hogy adjak egy kis értelmezést is, gyakorlatilag arról van szó, hogy a hibáztatás konzerválja a fájdalmat és a veszteséget. Minél keményebben hibáztatunk valakit, annál erősebben szögezzük magunkhoz azt, amiért hibáztatunk. És teljesen mindegy, kit hibáztatunk, az sem számít, hogy él-e még – a hibáztatás olyan frissen tartja a neki tulajdonított fájdalmat, amit a tartósítóipar mérnökei bikinivonalig besárgulva szemlélnek.

Találkoztál már olyan emberrel, aki a szüleit hibáztatta, amiért képtelen boldogulni? Vagy olyannal, aki még mindig a volt feleségét hibáztatta a tönkrement életéért? Vagy olyannal, aki az Életet hibáztatta, hogy az nem ad neki elég lehetőséget? Soha nem fognak talpraállni. Legalábbis addig nem, amíg fel nem hagynak a hibáztatással.

De van valami, ami az előbbieknél is rosszabb: ha az ember önmagát hibáztatja. Amíg a világ a világ, senki nem lesz képes ennél kegyetlenebb büntetést kiagyalni. Ha tönkre akarsz tenni valakit, ha szeretnéd, hogy egy degradált, érzelmi nyomorékként tengesse hátralévő napjait, csak érd el, hogy elég erősen hibáztassa magát, és már meg is vagy.

De miért hibáztatunk? Azért, mert nem vagyunk képesek szembenézni azzal, ami történt. Nem tudjuk azt mondani magunknak: Oké, megtörtént, és bármennyire is kegyetlen vagy fájdalmas, már nem lehet visszacsinálni. Bármit is tettek velem, bármit is tettem én másokkal, nem lehet meg nem történtté tenni. Nézzük meg, hogyan lehet helyrehozni, vagy ha nem lehet, akkor hogyan lehet úgy tovább élni, hogy az a lehető legtöbb jót eredményezze a lehető legtöbbek számára.

Egyszerű? Mint a vállfa. Könnyű? Nincs semmi, ami ennél nehezebb lenne. Nem is hibáztatok érte senkit, akinek nem sikerül. De úgy gondolom, az élőknek az a dolga, hogy előre nézzenek. Nem állítom, hogy nem kell néha hátra is tekinteni. Csak figyeljünk az arányokra! Nem véletlen, hogy az autón olyan nagy a szélvédő, és olyan kicsi a visszapillantó tükör. Ne cseréljük fel őket!   

(Szabó Gábor)

 Ha tetszett a cikk, segísd azzal a munkánkat, hogy tovább küldö barátaidnak! Azt is szívesen vesszük, ha megírod a véleményedet.