Aztán, látva, hogy ennyivel nem ússzák meg az ügyet, kb. 95%-uk csak annyit tudott felelni: biztonság. Persze a megfogalmazást variálták, de az üzenet ez volt. Amivel egyébként az égadta világon semmi baj nincsen, jogos igény, mint a táppénz vagy a magyar gyártású szappanopera. Csak éppen nem válaszolja meg azt a kérdést, hogy mit akar CSINÁLNI, mit akar MEGVALÓSÍTANI. Tehát a fenti válasz nem válasz, mert ha nem tudom, mit akarok, akkor azt sem tudhatom, nem-e azt akarom, amit csinálok.

Aztán még egy helyen kilóg a lóláb. Nem tudom, megfigyelted-é, de az ember fiatalon gyakran a legganyébb munkákat is olyan lelkesedéssel képes végezni, mintha élete, s egyben az univerzum értelmét is megtalálta volna benne. Emlékszem pl. arra, hogy 19 évesen, az első munkahelyemen valami dossziékra kellett valami adatokat felvezetni álló nap, és semmi bajom nem volt vele. A pszichiáteremmel azóta is azt találgatjuk, vajon milyen kisgyermekkori traumát próbáltam ezzel kompenzálni.

Szóval akármiben múlt is ki szegény kutya elvtárs, máshol van eltemetve. Illetve itt van eltemetve, csak alatta van még valami. Mert a céloknak azért van köze az undorítiszhez. Ha valakinek élete álma, hogy rúdtáncos legyen, ehhez képest pedig bérszámfejtőként gályázik, akkor azért az okozhat belső konfliktusokat. De kell itt lennie még valaminek, mert jól megfigyelhető, hogy az utálat az évek múltával egyre fokozódik. Van is.

MINÉL JOBBAN ELURALKODIK RAJTAD A MEGGYŐZŐDÉS, HOGY MÁR SEMMI MÁS NEM LEHETSZ, HOGY ABBAN A SZEREPBEN KELL LEÉLNED AZ ÉLETEDET, ANNÁL JOBBAN FOGOD UTÁLNI A MUNKÁDAT.

Hát így válik köddé a fiatalos lelkesedés. Amíg ifjú vagy és bohó, addig szentül meg vagy győződve arról, hogy még bármi lehetsz: filmsztár, topmenedzser, mozgólépcső-karbantartó. Aztán, ahogy telnek az évek, szépen lassan „szembesülsz” azzal, hogy nincs kegyelem, Te bizony gombbehúzóként fogsz megvénülni. És ez az a pont, ahol megkeseredsz

Na de mi van azzal az önfeledten szaporodó sokasággal, akik már ifjú korukban is utálják a munkájukat? Ők nem a munkájukat utálják, ők dolgozni utálnak. Lehet ezért haragudni rájuk, de az semmin nem változtat, ráadásul nem ők a hibásak, hanem egy domináns gyermekkori malőr. Nekik majdnem bármilyen feladatot adhatunk – ha az csak egy kicsit is munka-szagot áraszt, utálni fogják, mint varjú a rohadt tököt.

Oké, és mi van azokkal, akik már 40 éve nyomják ugyanazt az ipart, és semmilyen látható jelét nem mutatják annak, hogy megutálták volna? Az egyik lehetőség, hogy azon kevesekhez tartoznak, akik tényleg megtalálták az életcéljukat a munkájukban. A másik lehetőség, hogy a kötelességtudat olyan magas szintjén állnak, ami messze átlag- és emberfeletti, ezért ők még saját maguknak sem panaszkodnak, nemhogy másnak. Nem véletlen, hogy ezeket az embereket rendszerint vallásos tisztelet övezi a környezetükben. Ők a JÓ EMBEREK, csupa nagybetűvel.

Egyébként ez az egyik oka annak, hogy az amerikaiak általában jobban érzik magukat a bőrükben. Ott senki nem akad fenn azon, ha valaki negyven évesen hivatást változtat, de számos példa akad a még későbbi pályamódosításra is. Valamiért ott nem tudott gyökeret verni az a nézet, hogy ha Te az iskolában dokkmunkásnak tanultál, akkor dokkmunkásként is kell elpusztulnod.

És a végére hagytam a varázslatot. Igazából nem kell állásról állásra vándorolnod, hogy fenn tudd tartani a lelki békédet. Valójában elég lenne az, ha teljes mértékben elhinnéd, hogy egy csomó mindenhez kezdhetnél a mostani munkád helyett. Ha ezt tényleg meg tudnád tenni, az kisebb fajta csodát eredményezne, és olyan szívesen vetnéd bele magad a mostani munkádba, ami ebben a pillanatban talán teljesen elképzelhetetlen.

Sok sikert!

(Szabó Gábor)

 Ha tetszett a cikk, segísd azzal a munkánkat, hogy tovább küldö barátaidnak! Azt is szívesen vesszük, ha megírod a véleményedet.