A legfőbb mumus természetesen a válság, amivel már három éve kínlódunk, és egyre inkább kezd mocsárra emlékeztetni – minél jobban rúgkapálunk, annál mélyebbre süllyedünk. Hogy az utolsó utáni pillanatban meg tudunk-e még valami gyökérben kapaszkodni, vagy végképp elnyel minket, ez még nem egyértelmű. Mindkét forgatókönyv népes rajongótáborral bír. Az idő majd megmutatja, melyiküknek van igaza, az egyszerű halandó csak szurkolni tud, hogy a hollywoodi változat legyen a befutó.

Egy pillanatig sem kétséges, hogy ez a vergődés, ami az öreg kontinens gazdasági és pénzügyi világát fémjelzi, nagyon sokak lelkét nyomorítja meg. Régóta ismert alapvetés, hogy a bizonytalanság rosszabb, mint a biztos rossz. Ennek oka végtelenül egyszerű: a biztos rossz esetén van valami, amivel az ember szembe tud nézni, a bizonytalanság esetén nincs. És a „nem tudom, mivel kell szembenéznem” sokkal nehezebben viselhető, mint a látható rossz. Gondolj csak a horrorfilmekre! Amikor semmit nem látni, az nagyságrendekkel ijesztőbb, mint a filmgyárak legprofesszionálisabb kamuszörnyei.

Lehet valamit tenni ez ellen a bizonytalanság ellen? A legjobb nyilván az lenne, ha véget érne ez az egész válság-mizéria. Erre ugyan vágyhatunk, de ez olyan, mint télen arra vágyni, hogy nyár legyen. Attól, hogy vágyunk rá, még nem fog bekövetkezni. Viszont maradva a téli hasonlatnál: mire van az embernek szüksége, amikor a járda síkos lesz? Valamilyen fogódzkodóra.

A fogódzkodó a gyógyír a bizonytalanságra is. A fogódzkodó olyasvalami, amit mozdulatlannak tekinthetünk. A jeges járdán rögtönzött akrobatikus performance esetén ez lehet a kerítés, egy korlát, esetleg a szembejövő, már ha kellően nagydarab. De mit tekinthetünk fogódzkodónak az életben, amikor az egész rendszer inog a lábunk alatt?

A kérdésre több jó válasz is létezik. Az egyik ilyen a család. Ha a családi kötelékek kellően erősek, az nagyon sokat segíthet, amikor az élet sűrűvé válik. Sajnos sok esetben épp az ellenkezője történik, pont a megpróbáltatások adják meg a kegyelemdöfést a nem túl masszívra épített családi tűzhelynek. De ettől még igaz: a család az egyik legmegbízhatóbb fogodzkodó, ha a dolgok rosszul alakulnak.

Aztán ott a vallás. Egy őszintén hívő ember számára Isten az univerzális kapaszkodó. Mindegy, hol vagyok, mindegy, milyen körülmények közé kerülök, Isten állandó és megváltoztathatatlan. Nem véletlenül nevezik „mozgatatlan mozgatónak” is. A vallás azonban olyan, mint a tatárbifsztek vagy a Forma-1 – jó, de nem mindenkinek jön be.

Van azonban valami, ami bárki számára szolgálhat fogódzkodóként, világnézettől, családi állapottól függetlenül. A cél. Már többször írtam róla, hogy a kutatások szerint minden ember rendelkezik egy úgynevezett alapvető céllal vagy életcéllal. Ennek a célnak – sok más egyéb mellett – van két, igen fontos tulajdonsága. Az egyik, hogy ez sosem olyasmi, amivé az ember válni akar, vagy amit meg akar kapni az élettől. Az alapvető cél mindig arról szól, milyen módon hagyunk mi nyomot az életben, mit adunk mi az életnek, milyen módon gyakorolunk hatást az életre.

A másik fontos jellemzője, hogy meglehetősen általános. Talán kényelmes lenne olyan életcéllal rendelkezni, hogy „üditőital szélsz ökánt menedzser”, de ebben ne reménykedjünk. Sokkal inkább érdemes olyasmire számítani, mint „tanítani”, „vezetni”, „embereken segíteni”, esetleg „feltalálni vagy újítani”. De lehet életcél a művészet, vagy az, hogy „gondoskodni a családomról”.

És ez nem véletlenül van így. A sors, az evolúció, Isten vagy az ufók így akarták biztosítani, hogy az alapvető cél még jelentősen megváltozott körülmények között se legyen kudarcra kárhoztatva. Ha nekem a tanítás az életcélom, akkor lehetek tanító egy falusi iskolában, vagy übermájer professzor egy világhírnévnek örvendő egyetemen. A kettő között nyilván van különbség, de valami közös bennük: mindkettő alkalmas eszköz a célom megvalósítására.

Az alapvető cél mindig olyasmi, amit meg tudsz valósítani. Nem mindig úgy, ahogy eredetileg tervezted – előfordul, hogy a színházi darab menet közben rádiójátékká alakul vagy filmet kell készítened belőle. Változhatnak a szereplők, a díszlet, de valami nem változik: meg tudod valósítani. Mindig.

Az elmúlt napok híreinek egyik állandó szereplője Steve Jobs, az Apple nemrég elhugyt alapító-diktátora. Vajon mi lett volna, ha annak idején a vasfüggöny mögé születik? Nehéz lenne pontosan megmondani, de abban elég biztosak lehetünk, hogy nem bérszámfejtőként találta volna meg 56 évesen a kaszás. Szerintem Jobs alapvető célja az „újító vezető” volt, ami jelentősen különbözik a „fenntartó vezetőtől”. Mindkettő nagyon fontos, csak más a szerepük.

Ha az ember képes felismerni és követni az alapvető célját, az nagyon erős fogódzkodót jelent, talán erősebbet, mint bármi más. És válság ide, sanyar oda, sokkal több ember lenne boldog, ha többen követnék az életcéljukat. Persze, most jöhet a kérdés: de honnan tudjam, mi az életcélom? Jogos. A tapasztalataim alapján egy dolgot bátran állíthatok. Az életcél nem olyasmi, ami agyafúrtan el van rejtve a szemed elől. Valószínűleg ebben a pillanatban is a tudatában vagy, csak valamiért nem gondolsz rá, hogy az a Tiéd. Ezért nagy kedvencem a célkereső konzultáció. Kevés értékesebb dolgot tudok elképzelni, mint visszaadni valakinek azt, ami az élete alapját képezi.

Sok sikert!

 (Szabó Gábor)

Ha tetszett a cikk, segísd azzal a munkánkat, hogy tovább küldöd barátaidnak! Azt is szívesen vesszük, ha megírod a véleményedet.