Évekkel ezelőtt készült egy dokumentumfilm, amelynek főszereplője egy izraeli zsidó és egy palesztin nő volt. Sok egyéb mellett két dologban hasonlítottak egymásra: mindkettő elveszítette a fiát a háborúban és mindkettő szenvedélyesen gyűlölte a másik oldalt. Ennek megfelelően kapcsolatuk nem indult feszültségmentesen, de aztán lassan felismerték, hogy nem egymással van bajuk. Igazi ellenségeik azok a mentálisan kihívásokkal küszködő idióták, akik ezt a konfliktust mesterségesen szítják a két nemzet között.
Sokat tépelődtem azon, miről szóljon ez a cikk. Egyfelől tudtam, hogy nyolc hónapnyi hallgatást muszáj megmagyaráznom, nem tehetek úgy, mintha misem történt volna. Másfelől viszont, a kitárulkozáson túl szerettem volna mindenképpen valami hasznosat is adni. Valamiféle tanulsággal szolgálni, hogy „emberek, ti ne kövessétek el ezt a hibát”. És ez elég rágós falatnak bizonyult.
Éppen Bence fiam után próbáltam rendet rakni a dolgozószobámban (lehet, elfogult vagyok, de meggyőződésem, hogy a Katrina csak gyenge szellentés volt a kölyökhöz képest), és közben azon morfondíroztam, miről is szólhatna az idei első hírlevél. Egyetlen fogódzkkodóm volt, egy újévi fogadalmam, amit mindenképpen szerettem volna belecsempészni.
Még pár nap, és végképp múlt időbe tehetjük a 2010-es évet is. December 31-én kórusban, kánonban és még isten tudja, milyen formációban kiáltjuk oda családtagnak és barátnak, szeretteknek és közönyöseknek, ismerősnek és ismeretlennek: boldogújévetkívánok!
Mint a legtöbb családban, sok-sok éven át nálunk is a halászlé uralta a karácsonyi vacsorát. Szekszárdiak lévén szigorúan a bajai verzió, tésztával, és annyi cseresznyepaprikával, amennyi lázadás esetén egy kisebb falu megfékezéséhez elegendő lett volna. Bár országos viszonylatban nyilván nem egyedülálló a jelenség, a közvetlen környezetünkben nem ismertem senkit, akinek a famíliáját annyira mélyen áthatotta volna a halászlé-függés, mint a miénket.
Váratlanul felhívott Maráz Feri barátom, akivel ezer éve nem beszéltem (mondjuk, ha időnként felhívtam volna, akkor mind a cikk címe, mind a mondat zárójel előtti része értelmét veszíti), így nagyon megörültem neki. Éppen kalóriatriatlonon volt Gabi bácsinál, a pecsenyésnél, aki Szekszárd városának ikonikus figurája, és akihez még én vittem el először. Ahogy gyűrte magába a... nem is tudom, mit evett, de irigylem érte, szóval feltolultak benne az emlékek, és gyorsan felhívott.
Egyik, a szívemnek nagyon kedves barátommal, Gabival beszélgettem minap egy személyes problémájáról, és ennek kapcsán merült fel a kérdés: miért ragaszkodnak egyesek olyan elszántan a sérelmeikhez?
Úgy két hete jelent meg több cikk is a sajtóban arról, hogy Magyarország népessége 10 millió alá csökkent. Csoda? - kérdezhetnénk, hiszen már évek óta olybá tűnik, mintha a pannon gazdasági hullámvasút csak egy lejtőből állna. No money, no kids, szólhatna a veresegyházi asszonykórus halhatatlan slágerének újraértelmezése.
Ha a régi tictac reklámarchoz hasonlóan munkád során Te is gyakran találkozol emberekkel, akkor az eredményességedet nagy mértékben befolyásolja a kommunikációd minősége. Ez nemcsak az értékesítőkre, a vezetőkre vagy az ügyfélszolgálati munkatársakra igaz, hanem gyakorlatilag mindenkire, aki nem világítótorony-őrként karmolja össze a havi betevőt.
Átlagosan ép elmével megáldott olvasó a fenti cím alapján csak erre a következtetésre juthat: csórikámnak a szokottnál jóval messzebbre gurult a gyógyszere.Nem szállnék szembe a diagnózissal, annyit tenne hozzá a bennem rejlő védőügyvéd, hogy a címválasztás előre megfontolt szándékkal és alapos indokkal történt.