Amikor megszületett ennek a cikknek az alapgondolata, eszembe jutott messzi távolba vesző gyermekkorom, és a 80-as évek eleje (na jó, kicsit a 70-esek vége is). Eszembe jutottak a valamiért folyamatosan kiabálva beszélő német rokonok, de ami leginkább eszembe jutott, az a táskáikban rejlő varázslat volt.
Sokat gondolkodtam, hogy írjak-e az ajkai tragédiáról.Ami végül is eldöntötte a dilemmámat, az a vasárnap esti híradó volt. Akkor hallottam, hogy a tározó gátja gyakorlatilag szemétből épült, és az, hogy eddig egyáltalán kibírta, kétségtelen bizonyítéka egy magasabb rendű erő létezésének. Megint egy hír, amitől az embernek az epe marni kezdi a torkát.
Friss az élmény: Gyula barátommal, a mézguruval beszélgettem, aki (hogy hírhedten alacsony vérnyomásomat feltornássza) beszámolt Svájcban töltött hétvégéjükről, és az ezzel kapcsolatos élményeiről. A lila tehenet nem sikerült ugyan elcsípnie, látott viszont mást, ami a pannon valóságsón edzett lelkivilágának legalább annyira lila volt, mint Milkáék címerállata.
Számtalan személyes célod, álmod mellett, amelyeket nem ismerhetek, van valami, amire biztosan vágysz: a nagyobb szabadság. Ez nagyon alapvető, nagyon mélyen gyökerező igényünk, amit a történelem folyamán számtalanszor kihasználtak, és amit kihasználnak a mai napig, hogy végtelenül értékes kacatokat sózzanak ránk. Ennek fényében furcsának tűnhet, hogy amire bíztatni szeretnélek, mintha egyenesen szembe menne ezzel az igényünkkel.
Elég keveset nézem a TV-t (kb. annyit, mint ő engem). Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy mindössze két olyan műsor van, amelyekhez egy autista hajlíthatatlanságával ragaszkodom: a Forma-1 és Dr. House. Tréningeken, előadásokon mindig elmondom, engem szinte bármikor fel lehet hívni – olyankor is, amikor ezek mennek a TV-ben, csak akkor nem érdemes. Ezek azok a pillanatok, amikor anyámnak se venném fel a telefont, bár ő tuti nem hívna, mert ő is rá van gyógyulva a képernyőre.
Nemrég volt alkalmam hosszabban elbeszélgetni egy, a szívemnek igen kedves vietnámi ismerősömmel. A hölgy még a két ország között virágzó, megbonthatatlan szocialista barátság jegyében jött Magyarországra, hogy itt végezze el főiskolai tanulmányait, aztán nálunk ragadt. Szeret itt élni, és sokkal jobban szeret minket, mint amennyire mi szeretjük saját magunkat. Szerinte egyetlen komoly hibánk van: túlságosan görcsösek vagyunk.
Itt az ősz. Ez a lényegre törő információ nagyjából ugyanazt jelenti a lakosság aktívan dolgozó (és tanuló) részének: vége a csak a nyarakra jellemző sose halunk meg fílingnek. Becsöngettek itt is, ott is, jön a taposómalom, és meg sem állunk egészen év végéig.
Amikor néhány évvel ezelőtt megjelentek az újhullámos tehetségkutató műsorok, azt gondoltam, talán tévedtem, talán mégis van remény, talán nem fogunk örökre elmerülni a „Győzike (mire is) Való Világa” és a „Benkő feleséget keres Kozsónak” típusú audiovizuális hasmenések mocsarában. Ismeretlen tehetségeknek lehetőséget biztosítani igazán szép dolog, még ha önös érdekből is teszik.
Gyorsan az elején szeretném leszögezni: nem kioktatni akarlak. Nem valamiféle magas lóról írom az alábbiakat, segíteni szeretnék. De lehetséges, hogy a cikk tartalma itt-ott fájdalmat fog okozni, esetleg bírálónak tűnik. Ha így lenne, ennek csupán az az oka, hogy véletlenül rátapostam egy érzékeny pontodra. Ugyan nem ez a célom, de amennyiben mégis bekövetkezik, az biztos jele annak, hogy a cikk Neked szól.
Harmadik hete boncolgatom a témát, nevezetesen hogy kinek milyen munka való. A mögöttes logika végtelenül egyszerű: minden tevékenységnek van eleje, közepe és vége. Ha ebből a nézőpontból vesszük szemügyre az embereket, azt láthatjuk, hogy döntő többségüknek a három közül az egyik sokkal jobban megy, mint a másik kettő. Ez alapján mondhatjuk, hogy vannak az elindítók, a működésben tartók és a megállítók.