Ma már ez annyira egyszerű, nem? A forradalmak, szabadságharcok ideje rég lejárt, nem kell lóra pattannod, kardot rántanod vagy az ágyú elé vetned magad. Csak arra van szükség, hogy ki legyen tömve a zsebed Deák Ferenc mintás kis papírdarabokkal. Ha ez sikerül, Te lehetsz a Minden6ó. Ha nem, akkor viszont kiszolgáltatott páriaként kell végiggörcsölnöd „Az Élet” címet viselő valóságsót.
Miért? Akarná bárki is a kudarcodat? Reméljük, hogy nem. Reméljük, hogy Te azon szerencsések közé tartozol, akiknek csak szurkolótábora van, akiket az ellendrukkerek messze elkerülnek. De ha életed egyik vagy másik területén időnként vagy tartósan nehézségekbe ütközöl, akkor esetleg érdemes tovább olvasnod.
Ha feltűnés nélkül körbesandítunk a környezetünkben, a körülöttünk élőket nagyon felületesen két csoportba sorolhatjuk. Az első csoportba tartoznak azok, akikkel viszonylag simán lehet együttműködni. Időnként persze lehetnek döccenők, el vannak havazva és nem hívnak vissza, esetleg elfelejtenek valamit, de ezek csak kivételes esetek, összességében velük könnyű az élet.
Tedd az egeret a szívedre, Kedves Olvasó: Téged hányszor csaptak már be? Hányszor fordult elő, hogy megbíztál valakiben, aki aztán rútul visszaélt ezzel, és kihasznált, elárult, cserbenhagyott? Hányszor fogadkoztál, hogy többet nem bízol meg senkiben?
Régóta foglalkoztat, mi a baj a magyarsággal , már ha egyáltalán van valami baj vele. Egyfelől még a legádázabb ellenségeink sem tudják meggyőzően tagadni, hogy iszonyúan tehetségesek vagyunk, olyan adottságokkal megáldva, ami – ha nem is egyedülálló a világon – eléggé unikum ahhoz, hogy fejvakarásra késztesse a tudóstársadalom képviselőit.
2005 ősze óta zaklatom írásaimmal a gyanútlan netezőket, és 2006-tól kezdve minden évben írtam nőnapi hírlevelet. Tradícióról beszélni még barokkos túlzás lenne, mindenesetre olyan szokás ez, amit nem szívesen adnék fel, így idén is itt vagyok. Annyiban azért ez a köszöntő más lesz, mint az elmúlt években, hogy istenítés helyett most aggodalmaimat szeretném kifejezésre juttatni.
Ha valamiből, hát fejfájásból tuti nem szorulunk importra. Elég csak feltűnés nélkül körbesandítani kicsit, és egyből azt hihetjük, új plasztikai trend tombol Hungarisztánban: a két szem között tartósan rögzült három mély árok. Szóval össze vagyunk gyűrődve pöttyet, tegyük hozzá, nem csoda.
Hát mert a munkájuk is utálja őket. Nem ám. Simán kivégezhetnénk ezt a kérdést azzal az aranynak látszó igazsággal, hogy azért, mert nagyon más a céljuk. Bitang jól hangzik, csak sántit kicsit. Az elmúlt több, mint 10 évben ugyanis sok száz ember mellének szegeztem neki a kérdést: mi a célja az életben? Az azonnali válasz túlnyomórészt olyan rémült tekintet volt, mintha azt közöltem volna velük, hogy Ösama bin Laden egy égő dinamitrúddal szalszázik a hátuk mögött.
Mielőtt még belecsapnék a lecsóba, hadd emlékezzek meg egy számomra igen örvendetes tényről. A legutóbbi két cikkem végre meghozta férfitársaim hangját is, akik eleddig olyan elenyésző mértékben szóltak hozzá hírleveleinkhez, hogy már arra gondoltam, bekéredzkedek a Kiskegyedhez. De most végre megtörni látszik a Nők véleményalkotásának egyeduralma! Hímtársak, csak így tovább!
Sokan sokáig gondoltuk, hogy a pozitív gondolkodás egyfajta amerikai hóbort, éppúgy, mint a hamburger, a kézilabdapálya méretű autók és a rockandroll – nekik jól áll, de nekünk olyan igazán nem jön be. Aztán a helyzet változni látszott, és nálunk is komoly kultusza alakult ki a „vonzás törvényének”, vagyis annak az elképzelésnek, hogy amire gondolsz, azt vonzod be az életedbe. Tehát csak arra kell gondolnod, amit szeretnél, nagyon nem gondolnod arra, amit nem, csiribí-csiribá, és már dübörög is a Pannon Tündérmese.