December közepe van, Holle anyó megrázta 100% merinói biogyapjú dunnáját (ha ezt nem érted, akkor szemérmetlenül fiatal vagy), és hát nyakunkon a karácsony. Adja magát, hogy hozott ötletből dolgozzunk, és megnézzük, mi a szeretet valójában, illetve ki húzta ki a dugót a kád aljából, ahol szép lassan eltűnik a lefolyóban?
Legutóbbi cikkemben azt fejtegettem, hogy az életben minden probléma a kommunikációra való képtelenségre vezethető vissza. Kicsit behúzott nyakkal engedtem szabadjára azt a hírlevelet, mert tartottam a reakcióktól, de nagyon kellemesen csalódtam. Gyakorlatilag csak pozitív visszajelzés érkezett, és abból is átlag feletti mennyiségű. Meglepődtem, de vérszemet is kaptam, meg hát köt az ígéretem is, úgyhogy itt a folytatás.
A nagy átlagtól eltérően én nem konstans vagyok magabiztos, hanem időszakosan. Ráadásul az önbizalom gyakran extra dózisban önt nyakon, olyan, mintha 1 nap alatt kapnám meg az egész heti adagot. Ilyen alkalmakkor szokott rám törni a „halhatatlan vagyok – legalábbis egyelőre” érzés, és az ilyen pillanatokban születnek a mostanihoz hasonló írások. Meg lehet egyetlen cikkben mutatni, mi az oka minden problémának? Úgy gondolom, igen, de ahogy a zen mester mondta: meglátjuk.
Manapság nagyon trendi összeesküvés elméleteket gyártani. Ezek túlnyomó többsége a ló túlsó oldalát hivatott demonstrálni, ugyanakkor azért azt is tudjuk, hogy ha zörög a haraszt, ott bizony légmozgásnak kell lennie. A magam részéről nem szeretnék csatlakozni a sorhoz, és előállni egy újabb „ők tehetnek mindenről”-típusú válaszkereséssel. Szeretnélek viszont kicsit elgondolkodtatni.
A magától értetődő válasz az, hogy hát persze! Mondjuk önbizalomhiányosok esetén más a helyzet, mert ők tudják, hogy már most is túlbecsülik magukat. :-) De fókuszáljunk most az átlagemberek tömegére, és adódik is a következő kérdés: ha többre vagyok képes, miért nem hozom ki magamból? Hogy kell felébreszteni az alvó (és remélhetőleg nem döglött) oroszlánt? Ha velem tartasz, megmutatom, de előre szólok, nem biztos, hogy tetszeni fog, amit olvasol.
Korábban már többször cikkeztünk arról, hogy a muszáj mennyire rombóloan tud hatni az ember életére. Jól megfigyelhető, hogy azok, akiknek az életében a muszáj dominál az önkéntességgel, a szabad akarattal szemben, szépen lassan elveszítik önálló cselekvőképességüket, és egyre tétlenebbé válnak.
A cím talán pöttyet megtévesztő, joggal hihetnéd, hogy egy eget-földet megmozgató alkohol-parádé utórengéseiről készülök értekezni, de nem. E heti témánk a FÉLELEM lesz, mint az életrontók slágerlistájának töretlenül népszerű éllovasa. Van valami a félelemmel kapcsolatban, aminek megértése talán segíteni fog abban, hogy hatékonyabban szállj szembe a majré tündérrel.
Röviden megválaszolva a kérdést: remegő térdekkel. Mert a FONTOS DÖNTÉST ugye a TÉT, a lehetséges veszteség mértéke különbözteti meg kevésbé pedigrés társaitól, az egyszerű, mezítlábas, hétköznapi döntésektől. Ha sokat veszíthetünk, az egy FONTOS DÖNTÉS. Ha csak keveset, akkor az csak egy döntés.
Több, mint 10 éve értékelek képességvizsgáló teszteket. Sosem számoltam össze, de egészen biztosan túl vagyok már vagy 1000 beszélgetésen. Természetesen nagyon sokfajta teszteredménnyel találkoztam, beleértve az olyan szélsőségeket is, amelyek láttán még a magamfajta cinikus veteránt is képen törli a döbbenet.
Nem nagyon nehéz manapság rosszkedbű, fásult, ideges emberre bukkanni. Azt nem állítanám, hogy kollektív depresszióba süllyedtünk volna, az viszont tény, hogy a közhangulat apró, de határozott léptekkel közelít egy halotti tor szintjéhez. A Nagy Válság Projekt marketingesei és PR-esei kiváló munkát végeztek, le a kalappal előttük. A feltuningolt sertésinfluenza-járvány már csak a hab a süti tetején.