"A Keresztapa" című könyv úgy kezdődik, hogy Vito Corleone, a Keresztapa lánya férjhez megy. Az esküvőhöz és a lagzihoz pedig kapcsolódik egy régi szicíliai hagyomány: ezen a napon a Keresztapa nem utasíthatja vissza azokat, akik segítséget kérnek tőle. Néhány vendég ezt ki is használja, és azzal keresik fel Don Corleonét a dolgozószobájában, hogy húzza ki őket a dzsemből. A Keresztapa természetesen segít mindegyiknek, a hálálkodásukat pedig ezzel intézi el: egyszer majd én is kérni fogok egy szívességet.
Van egy visszatérő kérdésem (másoknak visszatérő álmaik vannak, nekem csak kérdésem), amivel rendszeresen sokkolok tréningeken, előadásokon. A lényege: vajon mitől van az, hogy gyerekkorunkban minden sokkal ragyogóbb, intenzívebb, mindennek jobb íze van és úgy általában, az élet sokkal szebb? Elismerem, látszatra nemcsak hülye a kérdés, de felesleges is. A gyerekkor egy teljesen más világ. Probléma sehol, kötelezettség alig, szinte csak az élvezet. Na jó, ez talán túlzás, de akkor is. Minek tart az ilyen tréningeket?
Aláírom, hülye kérdés, talán kicsit sértő is. Vagy mégsem. Mert bármennyire is feleslegesnek tűnik, nagyon sok probléma alapját feszegetjük vele. Betegségek, kiégés, fásultság, lelki válság, depresszió - hogy csak néhányat említsek erős felindulásból. De ugyan ki ne akarna élni? Egy-két kútba esett lelkű szerencsétlentől eltekintve senki nem akar meghalni!
Ma már a távoli múlt homályába vesző legenda, de George Clooney, aki napjaink egyik ikonikus világsztárja, annak idején a "Vészhelyzet" című, a kedd estéket hosszú éveken át bearanyozó kórházsorozatban alapozta meg a hírnevét. Ő volt Ross doki, a nők millióinál kóros térdremegést generáló, szíveket tipró gyerekorvos. Amikor végül kiszállt a sorozatból, az világszerte megdöbbenést keltett, Rajongók ezrei vonultak "Nincs igazság" feliratú transzparensekkel az utcára, és követelték vissza az ellenállhatatlanul néző doktort. Hiába. Clooney kitartott az elhatározása mellett, és csak évekkel később, egy Playboy nagyinterjúban mesélte el, miért is lépett ki. Tovább adom, mert tanulságos.
Nem, nem lettem spiritiszta. Ha a cím alapján viaszbaba döfködésre vagy fekete kakas rituális kivéreztetésére készültél, azért elnézésedet kérem. Amiről írni fogok, sokkal földhözragadtabb, sokkal kevésbé színpadias, mint a vudu vagánykodás. Ellenben jóval több embert érint. És ez ellen a legmenőbb javasasszonynak sincs hatásos cucca. Mert valójában persze nem átokról van szó. Illetve mégis. De nem úgy, ahogy gondolnánk.
A jószándékú ember talán legnagyobb keresztje, hogy nagyon nehezen néz szembe a ténnyel: vannak olyanok, akik szándékosan azon munkálkodnak, hogy másoknak rossz legyen. Nincsenek sokan, de a kevés is több, mint elég. Azt persze tudja, hogy léteznek ilyenek. De számára a rossz ember inkább fogalom, mint valóság. A rossz ember olyasvalaki, akiről a tévében hall, olvas az újságban, tanult történelem órán. De semmi esetre sem húsvér ember, akivel a hivatalban, a közértben, a rendelőben találkozhat. Végképp nem olyan valaki, aki otthon várja. Kit nevezünk rossznak? Miről lehet felismerni? Agyontetovált, kopasz egybenyakú szekrényember? Metálorrú öregasszony fekete macskával és légseprűvel? Bár ilyen egyszerű lenne. Az élet azonban sokkal hosszabb, mint a mesék, így a jellemábrázolások is összetettebbek. Vegyünk egy vezetőt, aki szerényen él, van küldetéstudata, rajong a gyerekekért, a kutyákért, és elkötelezett támogatója a művészeteknek. Rossz fejnek tűnik? Ez alapján nem. És ha Adolf Hitlernek hívják? Mert őrá ez mind igaz volt. Szóval nem könnyű. De azért megpróbálunk rendet vágni a zűrzavarban.
Miért? Bajba sodorja magát? Csak nem tenne ilyesmit! Az igazság az, hogy...de. Ez az egyik legkegyetlenebb tény, amivel életem során találkoztam. Gyakorlatilag azt lehetne mondani, hogy önmagán kívül nincs senki, aki bajba tudná sodorni. Persze gyakran előfordul, hogy másra bízza a piszkos munkát. Ám tökéletes bűntény nem létezik, mindig meg lehet találni azokat a jelentéktelennek tűnő lépéseket vagy mulasztásokat, amelyekkel így vagy úgy, de előidézte, vagy legalábbis elősegítette, hogy bajba kerüljön.
Van, hogy az embernek felhorgad az igazságérzete. Manapság talán még könnyebben is, mint régen. Persze általában összeszorítja a fogait és küzd. Mert küzdeni kell. De időnként jönnek olyan napok, amikor túl sok a kihívás, amikor túl sok irányból támadnak, amikor túl magasak a hullámok. És ilyenkor néha nem tudja türtőztetni magát. Ha csak gondolatban is, de kitör: A K...VA ÉLETBE! HOL ITT AZ IGAZSÁG?
Nem egy hálás téma. Ha pozícionálni akarnánk a népszerűségi skálán, valahol a hüvelygomba és a gennyedző prosztatagyulladás magasságában kellene kutakodnunk. Érdemes egyáltalán foglalkozni vele? Nem lenne egyszerűbb oda söpörni, ahová való - a szőnyeg alá? A csábítás nyilván erős. De a szőnyeg alá söpört dolgok egy idő után bűzleni kezdenek, és nem hagyják, hogy ne vegyünk tudomást róluk. Ráadásul, minél régebb óta bűzlenek, annál erősebb a szag, ezért egyre kevésbé van kedvünk foglalkozni velük. Amitől persze még erősebb lesz a bűz. És ez így megy tovább, egészen addig, amíg valamilyen okból meg nem fegyelmezzük magunkat. De nem elrettenteni akarlak. Valójában arra szeretnék rámutatni: van abban valami jó is, ha bűntudatot érzel.
Nem is erről akartam írni. Arra gondoltam, mit nekem a Valentin nap, majd jó, hogy nem hagyom, hogy befolyásoljon. Meg is volt a téma, már csak le kellett volna írnom. De jött a marketing gépezet és bedarálta az ellenállásomat. Na azért nem az egészet. Annyi maradt belőle, hogy ne szívecskékről, rózsaszín lufikról, dagadt kis puttókról írjak, hanem a szerelem sötét oldaláról. Szerelem – az első vérig?