Azért csak álljunk meg egy szóra, ahogy azt Grétsy tanár úr és Vágó István kérte tőlünk annak idején! Hiszen a szabadság jóval több puszta lehetőségnél, a szabadság érzés is egyben, méghozzá nem is akármilyen! Ha képes vagy felidézni olyan pillanatokat a gyerekkorodból, amikor igazán szabadnak érezted magad, akkor bizonyosan arra is emlékszel még, hogy ilyenkor az ezer wattos mosoly hajlamos rákötni az ember arcára.

Ezen érdemes egy kicsit elgondolkodnunk. Egyfelől, ha nem is gyakran, de látni olyan családokat, akik anyagi helyzetükhöz képest vérlázítóan jól érzik magukat. Biztosan nekik is vannak rosszabb napjaik, de mégis, nagyobbrészt olyan vidámak, mintha ők lennének a Rotschild vagyon kizárólagos örökösei.

És aztán látni igen-igen tehetős embereket, akiknek valahogy nem természetes a mosolya. Hiába van kolbászból a kerítés, hiába van akkora bankszámlájuk, hogy extra széles monitor kell az egyenleg lekérdezéséhez, mégis olyan gyűröttek, mint egy másnapos franciabulldog.  Most akkor vagy a szabadság nem olyan csodálatos, mint ahogy az egyszerű halandó gondolná – vagy a varrások mentén majd szétrepedő széf mégsem garantálja a szabadságot.

A magam részéről ez utóbbira szavaznék, és azt nem áll szándékomban tagadni ugyan, hogy a pénz jobb, mint a pénztelenség (már csak anyagi szempontból is), de kötném a kutyát a karóhoz, hogy a szabadság igazából fejben dől el. Bár létezik fizikai rabság is, de a jelenkor emberét sokkal inkább a saját gondolatai zárják rács mögé.

De milyen gondolatok? Talán bizony a problémáink, nem? Nem. A problémák éppúgy hozhatnak izgalmat és kihívást, mint nyomorúságot. Bár néha úgy tűnhet, hogy az élet egyedüli megrontói, a valóság ezzel szemben az, hogy a problémanélküliség sokkal nyomorúságosabb, mint amikor az embert elborítják a problémák.

Egyetlen gondolat képes tartósan és megbízhatóan börtönbe zárni, ez pedig a következő:

NEM TUDOK KOMMUNIKÁLNI.

Valójában ő a felelős a legtöbb (talán az összes) szenvedésedért. Emiatt forgolódik álmatlanul a vállakozó, aki úgy érzi, hogy nincs kitől megrendelést szerezni; emiatt zuhan egyre mélyebb depresszióba az álláskereső, aki úgy érzi, hogy már nincs hová mennie; emiatt pokol a rossz házasság; és emiatt esik kétségbe a szülő, aki úgy érzi, képtelen hatni a gyerekére.

Gondolj csak bele: a bortönben vajon miért a magánzárka a büntetések büntetése? Pontosan ezért, mert azokat, akiktől már amúgy is elvették a mozgásszabadságukat, csak így lehet még keményebben megbüntetni: ha elveszik tőlük a kommunikáció lehetőségét is. És vajon mi teszi tönkre igazán az egyedülálló, idős emberek életét, ha nem az, hogy nincs kivel kommunikálniuk? valószínűleg nincs kegyetlenebb büntetés, mint a magány, és ami kegyetlenné teszi, az a kommunikációra való képtelenség.

A pénztelenség és a fogyatékosság egyaránt képes gátolni az embert és korlátozni a szabadságát. Mindkettőről volt már alkalmam tapasztalatot szerezni. De ki merem jelenteni, hogy egyik sem képes annyira korlátozni, mint az, ha úgy érzed, nem tudsz kommunikálni. Képzeld csak el, milyen lene, ha bárkivel bármit meg tudnál beszélni! A munkatársaddal, a főnököddel, a vevőddel, a partnereddel, a beszállítóddal, a feleségeddel, a férjeddel, a gyerekeddel – ha senkinél nem éreznéd azt, hogy falakba ütközöl és csak süket fülekre találsz – szabadabbnak éreznéd magad?

A szabadságot nem az adja meg, amid van, hanem a képességeid. Legfőképp a kommunikációra való képességed. Ha egy nap alatt nem is lehet csodát tenni, azt meg tudom mutatni, hogyan lehetsz szabadabb.

(Szabó Gábor)

Kapcsolódó oldal:

A kommunikáció ereje